Sziasztok! Bocsánat hogy ilyen sokat kellet várnotok az új részre, de az életerőm nem engedett írni. Túl gyenge voltam lelkileg az elmúlt hónapokban ahhoz hogy egy új, érzelmekkel teli részt összebírjak hozni. Bocsánatot kérek mindenkitől! Remélem megértitek. Az új részhez szeretnék kérni minimum két komit ♥♥♥♥♥
-Egy hét múlva (kedd)-
Emily szemszöge:
Eljött ez a nap is. A napja annak, amikor megölöm a saját gyermekem. Megtehetném azt is hogy visszamondom, és felnevelem a gyermekem, gyermekünk de nem visz rá a lélek. Nem tudom megtenni amíg Justin ezt gondolja. Még mindig visszhangzanak a fejemben Justin szavai: "Nem igazán örülnék neki. Egy gyerek túl nagy felelősség mi pedig még elég fiatalok vagyunk egy gyerekhez így nem díjaznám."
A fájdalom tőrként hasított a szívembe. De nem haragszok Justin-ra, hisz igaza van. Gyerekünk meg lehet még később is. 3-4 év múlva, amikor jó környezetet tudunk majd a gyermeknek biztosítani.
A váróteremben nagy volt a csönd. Csak vártam, vártam, és vártam majd szólítottak. Eljött az én időm. A nap amikor a magzat meghal bennem. A szomorú igazság pedig az, hogy én ölöm meg. Egy szörnyeteg vagyok. Megölöm a saját gyermekem, de nincs mit tenni. Lassú léptekkel haladok a kórterembe. Bent a doki várt. Mondta az intézkedéseket, én figyelmesen hallgattam és eleget tettem a kéréseinek. Feküdtem a kórházi ágyon, majd beadták az altatót én pedig egyre álmosabb lettem míg el nem aludtam.
Justin szemszöge:
- De Naomi muszáj megmondanod!
-Nem, nem és ezerszer is nem!
-Naomi a kurva életbe is már! mondd meg hogy hol van Emily!
-Nem!
-Ide figyel! ne akarj felidegesíteni!
-Jó-jó ne légy ideges. A kórházban van.
-Hogy mi?
-Elveteti a gyermeketeket.-Ahogy ez Naomi kimondta belém hasított a felismerés. A nyaralásunk napja. Nem védekeztünk. Ő pedig elveteti a gyermekem.
-Miért nem szolt nekem erről Emily? Miért veteti el a gyermekem? Meg kell akadályoznom!- Bepattantam a ferrarimba és meg sem álltam a kórházig. Bent a recepcióshoz futottam.
- Jó napot! Emily Grey-t keresem. Elszeretné vetetni a gyermekünket.
-Jó napot uram! nincs benne még a rendszerünkbe de a 4. emeleten megtalálhatja.
-Köszönöm.-Elindultam a negyedik emeletre. Szívem zakatolt a sírás kerülgetett. Egy csöndes folyosó fogadott melyen nők várakoznak akik elszeretnék gyermeküket vetetni.
-Szia! Nem láttál egy barna hullámos hajú lányt? 18 éves Emilynek hívják.
-Emily Grey? 10 perce vitték be a műtőbe.- Amint ezt kimondta a lány a könnyeim utat törtek maguknak. Lerogytam a földre és csak sírtam, és sírtam. Mindenki engem bámult. Megláttam magam előtt két emberi lábat. Felnéztem és egy körülbelül Emilyvel egyidős lány állt ott. Nyújtotta a kezét hogy segítsen felállni én pedig elfogadtam.
-Szia! jól vagy?- kérdezte.
-Szia! Nem. A barátnőmet pont most vitték be a műtőbe. Megakartam akadályozni. Én még csak nem is tudtam hogy teherbe esett. Nem mondta el.
-Biztos félt. Rólam sem tudja a barátom hogy itt vagyok. Félek hogyha elmondom hogy terhes vagyok elhagy.
-Mér nem hívod fel? Lehet ő is úgy reagálna ahogy én. Lehet akarná azt a gyermeket, amit te készülsz megölni. Ha nem akarja annyi hogy bemész és elveteted. De ha akarja hazamész és felnevelitek a gyermeket, amit mi is tehettünk volna.
-Komolyan gondolod?
-Teljes mértékben.- A lány félrevonult és felhívta a barátját. Láttam ahogy könnyezik, majd leteszi a telefont és elindul felém. Odajött és átölelt.
-Köszönöm. Igazad volt. Akarja. Akarja a gyermekünket. Hogyan hálálhatnám meg?
-Menny haza innen és legyél a barátoddal. Neveljétek fel a gyermeket, és legyetek boldogak.- A lány elengedett majd letörölte a könnyeit. elköszönt majd megindult a lifthez. A többi nő csak nézett engem és a kis lelkizős esetet. Leültem egy székre majd vártam hogy kihozzák Emilyt. Még mindig éreztem a terhes nők pillantását magamon. Még nem láttak embert sírni vagy mi?..Egyszer csak kicsapódott a műtő ajtaja és Emilyt tolták ki rajta egy kórházi ágyon.
-Elnézést! Megkérdezhetem hogy melyik szobába viszik most Emilyt?- Léptem oda a dokihoz.
-Maga az egyik hozzátartozója?
-A barátja vagyok.
-A 211-es szobába. Jöjjön velünk.-Elindultunk végig a hosszú folyosón, amíg meg nem álltunk a szoba előtt és be nem tolták Emilyt, én pedig követtem be őket.
-Hamarosan felébred. Viszlát.- mondta a doki és ezzel ki is ment a szobából. Körülbelül 10 perc múlva motoszkálást hallottam az ágy felől. Emily ébredezett. Odamentem mellé majd megfogtam a kezét. Kinyitotta a szemét és meglepett arcot vágott.
-Hogy képzelted ezt Em?-kérdeztem nyugodtságot sugallva.
-Azt mondtad hogy nem örülnél a gyereknek. A magzat pedig úton volt és én nem tudtam mást tenni.
-Akkor azt mondtam. De örültem volna neki ha már úton van és...várjunk csak. Te ezt honnan tudod?
-Hallottam a beszélgetésedet Naomival.
-Istenem Emily! Attól még szólhattál volna! Elvetetted a gyermekem. A gyermekünket!- Könnyek kezdtek gyűlni a szemembe.- Ne csinálj máskor ekkora hülyeséget oké?- simogattam meg a homlokát.
-Bocsánat. É-én csak féltem.
-Mégis mitől?! Hmm?!
-Attól hogy elhagysz.- Felfeküdtem mellé az ágyra és átöleltem majd a fülébe suttogtam:
-Nincs mitől félned. Semmi pénzér nem hagynálak el.
-Szeretlek.
-Én is téged.
